| Biva | |
 | |
| Más nyelveken | |
| japán: 琵琶 | |
| Besorolás | |
| húros → lantok pengetős, fogólapos | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 321.321 |
| Rokon hangszerek | pi-pá, úd, nyugati lant |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Biva témájú médiaállományokat. | |
A biva (琵琶) japán húros, pengetős hangszer, bundozott fogólappal ellátott rövid nyakú lant, a kínai pi-pá rokonhangszere. Gyakran használják a narratív történetmesélés, a katari kísérőhangszereként. A biva Bentennek, a zene, az ékesszólás, a költészet és az oktatás buddhista istennőjének választott hangszere.
Japánba a biva két úton, két formában érkezett a 7. században, azóta a bivatípusok száma megnégyszereződött. A bivajátékosok egyesületei, különösen a vak vándordalnokoké, a biva hósi századokon át segítették a bivazene fejlődését. A biva hósi előadások más bivazenészek produkcióival együtt a bivát Japán egyik legnépszerűbb hangszerévé tették. A Meidzsi-restauráció gyors, átfogó iparosítása, modernizációja idején Japán Európát és az Amerikai Egyesült Államokat tekintette példaképének, ami a saját tradíciók devalválódásához vezetett. Ez a művészetre és a zenére, így a biva használatára is hatással volt. Az 1940-es évekre a biva szinte teljesen kikopott a köztudatból, miközen a nyugati hangszerek kerültek előtérbe, de a kitartó japán zenészeknek köszönhetően a biva iránti érdeklődést újra sikerült felkelteni.
Napjainkban a bivát számos zenei előadó használja mind hagyományos, mind modern formáiban.
A különböző bivafajták felépítése lényegében hasonló. Fából faragott, lapos, körte alakú teste van, a rövid nyakon 4–5 bunddal. A hangolófej merőlegesen hátra van döntve, a végét faragás díszíti. Négy–öt húrja van.
A biva háta legtöbbször birsalmafából, vörös szantálfából vagy eperfából van kifaragva, kivájva. A hangzás szempontjából kulcsfontosságú tetőlap a gaku-biva esetében gesztenyefából, a szacuma-biva esetében kemény eperfából, a csikuzen-biva esetében puha császárfából készül. A tetőlap sík, kivéve a szacuma-bivát, ahol enyhén domború.
A tető felső részén két szimmetrikusan elhelyezett hold alakú hanglyuk található. A sajátos kiképzésű húrláb a test alsó végpontja közelében helyezkedik el, alatta is van egy rejtett hanglyuk.
A biva tetőlapján a húrlábhoz közelebb eső részen gyakran keményfa berakás, „koptató” van elhelyezve, melynek eredeti szerepe az, hogy a pengető által okozott sérülésektől megvédje a tetőlapot.
A nyak a hangszertest nyúlványa, szerves átmenettel illeszkednek egymáshoz. A hangolófej a nyugati lanthoz hasonló módon szinte derékszögben hátratörik. A húrok hangolását oldalsó állású, hosszúkás markolatú fa hangolókulcsok teszik lehetővé.
A bundok – különösen a szacuma-bivánál – akár több centiméterrel a nyak síkja ölé emelkednek. A húrokat két bund között lefogva erősen meg lehet nyújtani, ezáltal a hangmagasságot megemelni. Ez a megoldás segít abban is, hogy bizonyos bivatípusoknál a szavari effektust a zenész a lehető legjobban tudja kihasználni. A szavari a húroknak egyfajta felhangdús, zizegő megszólalása, amely a biva mellett pl. a samiszennek vagy az indiai szitárnak is jellemzője, és ami avatott kézben a hang kifejező erejét növeli.
A bivának hagyományosan négy selyemből sodrott húrja van, de a modern szacuma- és csikuzen-biva gyakran öthúros.
A különféle bivákhoz nagyon eltérő formájú és méretű pengetőket (bacsi) használnak. Kedvelt anyaguk a bukszusfa, de a csikuzen-biva pengetője ébenfából készül, és csak a sarkai vannak bukszusból vagy elefántcsontból. A gaku-biva pengetője kicsi és vékony, míg a heike- és mószó-biváé kicsit nagyobb. A szacuma-biva pengetőjének „éle” (hiraki) akár 30 cm széles is lehet, a négyhúros csikuzen-biváé 12 cm, a samiszen pengetőjéhez hasonló. Az öthúros csikuzen-biva pengetője 15 cm széles, de formája eltér a samiszenétől.
A biva a 7. században érkezett Japánba, és a kínai Pi-pából alakult ki, ami pedig egy nyugat-ázsiai rövid nyakú lantféleségből fejlődött ki. Ez a korai bivaféle a gaku-biva, melyet az udvari zenében, a gagaku együttesekben használtak, és a biva legelterjedtebb típusa lett. Egy másik típusú biva a kjúsú régióba jutott el, ezt mószó-bivának nevezik; ez kisebb méretű hangszer, ami vallásos rítusokban és ceremóniákban kapott szerepet.
A Ricurjó állam összeomlásával (10. század körül) a zenészek a buddhista templomokban találtak menedéket, és szerzetesként tevékenykedtek. A következő századokban a két tradíció elemei keveredtek, és követőik új hangszereket és új zenei stílusokat hívtak életre. A Kamakura-kor (1185–1333) népszerű hangszere volt a heike-biva. E hangszer egyfajta átmenet a mószó-biva és a gaku-biva között. Megtartotta a gaku-biva formáját, de egy nagyméretű pengetővel játszottak rajta, akárcsak a mószó-biván. A heike-biva elsősorban a Heike monogatari előadásakor kapott szerepet.
A szacuma-biva és a csikuzen-biva is a mószó-bivából származtatható. A szacuma-bivát morális és mentális gyakorlatok során használták a szamurájok a Hadakozó fejedelemségek korában (15–17. század), de később nyilvános előadásokon is szerepet kapott. A csikuzen-bivát buddhista szerzetesek használták, akik magánházakat felkeresve szertartásokon vettek részt, ugyanakkor híreket és történeteket meséltek el a hangszer kíséretével.
A Meidzsi-kor közepe felé a hangszerek tökéletesedtek, és nagy számban íródtak rájuk közérthető művek. A Taisó-kor (1912–1926) kezdetével a szacuma-bivából kialakult a nisiki-biva, ami a főként a női előadók körében terjedt el. A dalok már nem csak a heikék történetét dolgozták fel, hanem olyan témák is dalra találtak, mint az első kínai–japán háború, illetve a orosz–japán háború.
A bivának több mint 7 típusát különböztethetjük meg a húrok száma, a hangkészlet, a hangszerhez való pengető és a használati mód alapján. Mivel a biva hangsora nem kiegyenlített hangolású, a hangmagasságok jelölése közelítőleges. Napjainkban a két legfontosabb hagyományos bivatípus a szacuma-biva és a csikuzen-biva, illetve az ezekből kifejlesztett modern hangszerváltozatok, mint pl. a nisiki-biva.
