Coraline
SzerzőNeil Gaiman
Eredeti címCoraline
Ország UK
Nyelvangol
Műfajfantasy, horror
Díjak
Kiadás
KiadóBloomsbury (UK)
Harper Collins (US)
Kiadás dátuma2002. január 24.
FordítóPék Zoltán
IllusztrátorDave McKean
ISBN0-06-113937-8
A Wikimédia Commons tartalmaz Coraline témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

A Coraline Neil Gaiman ifjúsági horror/fantasy regénye, amelyet 2002-ben adott ki a Bloomsbury és a Harper Collins kiadó. 2002-ben Bram Stoker-díjat,[1] 2003-ban pedig Hugo-díjat[2] és Nebula-díjat[3] nyert. 2009-ben Henry Selick rendezett belőle stop-motion filmet Coraline és a titkos ajtó címmel.

Történet

A fiatal Coraline Jones szüleivel egy régi társasházba költözik. A többi lakó Miss Spulni és Miss Masszív, két idős visszavonult előadóművész, és Mr. Bobo, aki egércirkusza betanításával foglalatoskodik. A Coraline szomszédságában lévő lakás üresen álldogál. Coraline imád felfedező utakra menni, így hamar körbejárja a környéket, ahol rálel egy feneketlen kútra, egy régi teniszpályára, és lát egy fekete macskát. Egy esős nap folyamán, mivel szülei nem érnek rá foglalkozni vele, apja ötletére a házban indul újdonságokat felfedezni, és talál egy bezárt ajtót, mely mögött csak egy téglafal van. Szomszédjai meglátogatása közben Mr. Bobo átad neki egy üzenetet az egerektől: Ne menj át az ajtón! Az idős hölgyeknél való teázás közben Miss Spulni és Miss Masszív veszélyt szimatolnak Coraline jövőjében, mikor jóslatot mondanak a lány teásbögréjéből, ezért adnak neki egy szerencsekövet. Elmondásuk szerint ez láthatóvá teszi a láthatatlant.

A figyelmeztetések ellenére Coraline úgy dönt, hogy amikor egyedül marad otthon, kinyitja az ajtót. Mikor így tesz, az ajtó mögötti téglafalnak hűlt nyomát leli. Helyén egy hosszú átjáró húzódik, melyen átkelve Coraline egy a sajátjukéval megegyező lakásban találja magát. Egyetlen különbség egy hó gömb, ami eredeti otthonában nem volt jelen. Ebben a lakásban a Másik Anya és a Másik Apa lakik, akik az eredeti szüleinek a másolatai, annyi különbséggel, hogy eltúlzott vonásaik, és gomb szemeik vannak. A Másik Világban minden sokkal jobb és szórakoztatóbb, mint Coraline sajátjában. A szülei minden figyelmüket neki szentelik, a játékos ládikája tele van életre kelt játékokkal, melyek mozognak és repülnek, és a Másik Miss Spulni és Miss Masszív egy örökké tartó kabaré műsort adnak elő a lakásukban. Még az eredeti világban a házuk körül bóklászó fekete macska is tud itt beszélni, habár mint kiderül ő nem a Másik Világhoz tartozik, csak képes magától utazgatni a kettő között. A macska figyelmezteti a közelgő veszélyre, de Coraline nem törődik ezzel.

A Másik Anya felkínálja az esélyt, hogy Coraline a Másik Világban maradhat örökre, azzal a feltétellel, ha engedi, hogy gombokat varrjanak a szemére. A megrémült Coraline az átjárón keresztül visszatér otthonába. Visszaérkezve észreveszi, hogy igazi szülei eltűntek. Másnap sem kerülnek elő, viszont a fekete macska ébreszti fel, aki egy tükörben megmutatja Coraline csapdába esett szüleit. Azok a tükörre írva kérnek segítséget lányuktól, melyből Coraline arra a következtetésre jut, hogy a Másik Anya elrabolta őket. Bár fél a visszatéréstől, mégis újra átkel az ajtón, hogy szembenézzen a Másik Anyával, és megmentse szüleit. A macska arra buzdítja, hogy hívja ki a Másik Anyát, mert “az ő fajtája szereti a játékokat és kihívásokat”. A Másik Anya megpróbálja meggyőzni a lányt, hogy maradjon, de Coraline nemet mond, ezért büntetésként bezárják egy tükör mögé.

A sötétben találkozik három gyermek szellemével, akik mind más korból származnak, és akik engedték, hogy a Másik Anya gombot varrjon a szemükre. Elmesélik, hogy a Másik Anya végül rájuk unt, megette a testüket, és félretette a lelküket. A szellem gyerekek könyörögnek, hogy Coraline ne jusson ugyanarra a sorsra, mint ők, segítsen megtalálni a lelküket, hogy elhagyhassák a Másik Világot, és továbbléphessenek.

Miután a Másik Anya kiengedi a tükörből, Coraline felajánl egy játékot, melyben neki meg kell találnia a szellem gyerekek lelkét és a szüleit, melyek mind el vannak rejtve a Másik Világban. Ha Coraline győz, szüleivel és a szellem gyerekekkel együtt szabadon távozhatnak. Ha veszít, hagyja, hogy a Másik Anya gombot varrjon a szemére. A Másik Anya elfogadja Coraline kihívását.

Coraline végigjárja a Másik Világot és legyőzi a Másik Anya által elébe állított összes akadályt, eszét és a Miss Spulnitól kapott követ használva, hogy megtalálja a szellem gyerekek lelkét. A játék végéhez közeledve a szellem gyerekek figyelmeztetik, hogy, még ha Coraline győz is, a Másik Anya nem fogja engedni, hogy elmenjenek. Miután rájön, hogy szülei a hó gömbbe vannak bezárva, Coraline átveri a Másik Anyát, mikor a játék végén meg kell neveznie hol vannak eldugva szülei, és azt mondja, azok az ajtó mögötti átjáróban vannak. Mikor a Másik Anya kinyitja az ajtót, Coraline nekidobja a macskát, megragadja a hó gömböt, és az ajtó kulcsával együtt visszamenekül az igazi világba. Csak úgy sikerül bezárnia az ajtót, hogy közben rácsukja a Másik Anya kezére, és levágja azt. Visszatérve otthonába Coraline biztonságban találja szüleit, akik nem emlékeznek semmire a történtekből.

Azon az éjjelen Coraline álmában találkozik a három szellem gyerekkel, mielőtt azok tovább lépnének a túlvilágra. Figyelmeztetik, hogy még nem végzett feladatával: a Másik Anya levágott keze most Coraline világában van, és próbálja megszerezni a kulcsot a két világ közötti átjáróra nyíló ajtóhoz. Coraline elmegy a házukhoz közeli öreg kúthoz, a kulccsal odacsábítva a Másik Anya kezét. Az belesétál a csapdába, és a kulccsal együtt belezuhan a feneketlen kútba, amit ezután Coraline egy hatalmas kővel lezár. Coraline győzedelmesen hazatér, és felkészül a hétköznapi életre, melyet végül elfogadott és megszeretett.

Szereplők

Magyarul

Feldolgozások

Film

Bővebben: Coraline és a titkos ajtó

A Laika animációs stúdió segítségével Henry Selick rendező bemutatott egy stop motion filmes adaptációt 2009-ben, mely többségében pozitív fogadtatásban részesült. A 82. Oscar-gála alkalmával a filmet Oscar-díjra jelölték legjobb animációs film kategóriában.

A filmben Coraline rövid kék hajjal és szeplősen jelenik meg. Henry Selick hozzáadott a történethez egy Wyborn "Wybie" Lovat nevű szereplőt, aki az igazi világban kezdetben Coraline idegeire megy, de a film végére megkedveli. Wybie A Másik Világban nem tud beszélni, de egy idő után megszegi a Másik Anya parancsait, és Coraline szövetségesévé válik, próbálva segíteni neki a megmenekülésben. A rendező szerint azért volt szükség erre a szereplőre, hogy ne kelljen narrátort alkalmazni, illetve Coraline se beszéljen magában, de mégis elhangozzanak olyan információk, amik a könyvben le voltak írva, és a történet szempontjából fontosak.

Képregényalbum

2008-ban jelent meg egy képregényalbum adaptáció, melynek illusztrátora P. Craig Russell, szövegezője pedig Todd Klein.[4]

Musical

2009. május 6-án mutatták be a könyv off-broadway színházi feldolgozását, melynek zenéjét és dalszövegét Stephen Merritt szerezte, forgatókönyvét pedig David Greenspan írta.[5] A produkció szabad szereposztást alkalmazott; a 9 éves címszereplőt például egy felnőtt, Jayne Houdyshell játszotta.[5]

Videójáték

Bővebben: Coraline (videójáték)

2009. január 27-én jelent meg a film alapján készült videójáték PlayStation 2, Nintendo DS és Wii platformokra. A játékban Coraline bőrébe bújhatunk, interakcióba léphetünk más karakterekkel, és lehetőség van mini-játékok játszására. A film sikerével szemben a játék többnyire negatív kritikát kapott.

Fordítás

Jegyzetek

  1. Past Stoker Nominees & Winners. Horror Writers Association. [2013. április 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. október 25.)
  2. The Hugo Awards : 2003 Hugo Awards. World Science Fiction Society. [2013. január 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. október 25.)
  3. The Nebula Awards. Science Fiction and Fantasy Writers of America. [2008. augusztus 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. október 25.)
  4. Smith, Zack: P. Craig Russell - Adapting Coraline and More. Newsarama, 2008. augusztus 19. (Hozzáférés: 2011. október 27.)
  5. a b Blankenship, Mark. „The Score and the Story, Inseparable”, New York Times , 2009. június 7., AR4. oldal